Ma voltunk egy jó nagyot sétálni Picurral, a Shih-tzu hercegnővel, kihasználtuk, amíg még ilyen kellemes az idő. Útközben be kellett ugranom pár apróságért egy kisboltba, de nem volt gond, mert kint vigyáztak rá addig nekem. Ő képes erre a 3 percre is kétségbeesni, és amikor visszamegyek, akkor úgy fogad, mintha hetek óta nem találkoztunk volna. Szóval, mikor kiértem, akkor megölelgettem, nyomtam egy puszit a fejére és mondtam neki, hogy: “- Semmi baj csillagom, már itt is vagyok!” Mire hallottam, hogy egy tőlünk nem messze álló nő flegmán megjegyzi:
– Jézus isten! Ez csak egy kutya! De szánalmas…
Nem mondtam semmit, mert nem lett volna értelme. De azért hazafele végig az “ez csak egy kutya” mondatán agyaltam. Igen, tényleg CSAK egy kutya. Nem tud beszélni, nem mehetünk együtt moziba vagy vásárolni, nem tud tanácsot adni, sőt, baromi sokba kerül; előfordul hogy bekakil vagy bepisil, esetleg más kárt csinál. Megköveteli a sétáit, így akkor is mennünk kell, amikor én a hátam közepére sem kívánom. Ráadásul iszonyatosan akaratos, ami már a fajtáját tekintve sem meglepő. Ha meglát egy macskát az úton, akkor képes leszakítani a fél karomat, és reggelente úgy kelek fel miatta, mint egy nyomorék, mert hiába van nagy ágyam, ő nyilván a nyakamban alszik…
Csak egy kutya, ráadásul nem mintakutya, kicsit sem. De ez a kutya az, aki amikor hazaérek, olyan boldogan üdvözöl, hogy percekig képtelen vagyok levenni a kabátom vagy a cipőm, mert biztos hogy nem engedi. Ez a kutya az, akinek a szuszogása az utolsó amit hallok elalvás előtt, és ugyanez a hang az első ébredés után. Ez a kutya az, aki megtanított arra, hogyha ideges vagyok vagy feszült, akkor nincs is jobb mint egy pár órás séta a mezőn vagy az erdőben, ahol kitisztul a fejem, együtt vele. Ez a kutya az, akivel időnként hosszú órákat töltünk elnyúlva a kanapén, amikor én vagy egy könyvbe mélyedek bele, vagy félálomban csak bámulok ki a fejemből, ő pedig rárakja a kis fejét a lábamra és tulajdonképpen ezek azok a pillanatok, amikor érzem, hogy minden teljes. Nem kell ennél több. Ez a kutya az, aki nem neheztel érte ha pl. ideges vagyok, mert el fogok késni és esetleg hangosabban vagy csúnyábban szólók rá, mint kéne. Ellenben ő az első, aki lenyalogatja a könnyeimet, amikor már nagyon elegem van. Ez a kutya az, aki mellett naponta eszembe jut, hogy mennyire szerencsés vagyok. Mert ő van nekem! És, mert rengeteg dologra tanított meg, amik nélkül most nem az lennék, aki vagyok.
Persze, volt életem előtte is. Csak éppen vele együtt minden sokkal jobb, színesebb, több és teljesebb lett. Szóval, innen üzenem a kedves hölgynek, hogy: igen, ez valóban csak egy kutya. Neki. Nekem a társam, a legjobb barátom, és az életem egy olyan része, ami nélkül már nem működnék úgy, ahogy kell…
~ Besenyeiné Kati
Hozzászólások