Újabb két történet a Hevesi Portámkincse Komondorokról, amely felveti bennünk ezt a gyakran felvetődő, misztikus kérdést…
- Elfáradva a napi munkában, és kicsit elkeseredve a sok bosszúságtól, Peti kiült a kennel elé, mert magányra vágyott. Meg egy kis megnyugvásra. Ahogy üldögélt, szomorúan, Legény odaballagott hozzá, és megbökdöste az orrával. És tőle szokatlan módon képen nyalta. -” Itt vagyok, ne légy szomorú, én szeretlek ám!” – nézéssel a szemében, leült a lábai elé. És csendben követték a többiek. A látványtól, és a sok-sok szeretettől, ami a komondorokból áradt, mosoly szaladt a szájára, és már nem is volt szomorú.
- Betyár – szokásához híven -, Legényt piszkálta. Be-bejárogatott Legény ennivalójára, és még pofátlanul morgott is rá. Peti közbelépett, és igen keményen odaszólt, hogy hagyja békén Legényt. Mivel a vita mégsem akart csitulni, Betyár pár perces karantént kapott a kennelben, hogy térjen észhez. Miután kiengedte, leült a teraszra figyelni, hogy vajon folytatódik-e a kakaskodás. Egyszer csak Betyár kullogott oda hozzá, szájában egy darab csonttal, amit a lábai elé rakott. “- Béküljünk ki! Szót fogadok, nem incselgek többé! Hoztam neked békülős ajándékot is!” – nézéssel. Ember legyen a talpán, aki ezután haragszik rá! 🙂
Válaszul had idézzük Müller Pétert:
Ha egyszer a kutyád elmondhatná, mi mindent lát, érez, hall és szagol benned, beleértve minden lelkiállapotodat, és a bajaidat, még tán a jövődet is, többé nem kellene pszichológushoz menned.
Sok embernek a kutyája a tanítómestere. Nem veszi észre. Úgy véli, szellemi fölényben van a kutyájával szemben, ráadásul az állat kiszolgáltatott is neki, s ezért úgy gondolja, hogy a “gazdája vagyok”.
Hozzászólások